Szeretném folytatni az “Egy fiú története” című bejegyzésemet. Vannak akik kicsit bizonytalanok voltak azzal illetően, hogy a fiú, akiről írtam, az Én vagyok-e, vagy csak egy szimplán kitalált történetet meséltem el. Nos, hogy választ adjak… igen a saját történetemet írtam le. Végül is ez az Én blogom...

És most a folytatás:

Az "Igen" ami a táblára volt írva, oly erővel bírt a fiú szívébe, hogy úgy döntött megáll az útján és végig gondolja merre is tart, vagy merre is kell valójában mennie. Választ keresett mindenre.. a vágyaira, a kérdéseire, a gondolataira, a bánatára az elmúlt idők magányára. Választ, hogy megértse, miért történik most mind ez vele, miért van az, hogy minden percben csak egy érzés keríti hatalmába, hogy az út amiben annyira bízott nem más, mint a legfőbb vágyának lassú bukása.
És ekkor egy röpke gondolat suhant át elméjén, hogy talán nem is az út, hanem valami másban kell keresnie a gátat, ami úgy áll előtte, mint a régi korok kapui és annyira áttörhetetlen, hogy az ostrom ami folyamatosan sújtja, gyengíti a lelkét.
Egy fal... egy nagy fal… de vajon mi lehet mögötte, mi az ami annyira büszkévé és áthatolhatatlanná teszi?

A fiú, ahogy végig gondolta kérdéseit és válaszait, rádöbben arra, hogy nem szabad hibáztatnia sem az utat ami egykor még tele volt nagy pillanatokkal, sem az útját keresztező személyekben, akik csak egy percet kértek, hogy megismerjék majd folytatták saját ösvényeiket, sem a világot amiben Ő is egy szikra a láng között. Ha valakit hibáztatnia lehet a kudarcaiért, az nem más, mint Önmaga. Saját egóját, saját tetteit és döntéseit...
Ahogy teltek a percek, az órák, a fiú úgy vélte, itt az ideje, hogy egy kicsit megálljon és semmi mással ne foglalkozzon, mint hogy egy saját tisztást találjon, ami csak az Övé. Egy tisztást, amit nem azért érzi magáénak, mert valaki várja ott, vagy mert a büszkesége és magánya elleni küzdelmének végső mentsvára, hanem azért mert nincs ott semmi és senki… csak Ő!

A fiú oldalra nézett és megpillantotta, hogy az ösvény mellett van egy kis kunyhó, ami eltörpül a körülötte lévő hegyek lábainál, de még is biztos menedéknek és pihenőnek tűnik. Elindult hát, hogy megpihenjen egy időre és az otthon melegében átgondolja önmaga minden létét, minden gondolatát és megtegye azt amit valójában nem volt mersze, mielőtt elindult útján… meghozza a döntését!
Becsukta ajtaját, de a kulcsot nem használta, nehogy örökre kizárja a külvilágot, a kíváncsi embereket, hiszen lehet, hogy valaki Őt keresi…

Még mielőtt folytatnám a mesémet, szeretném ha egy pillantást vettnél a sikeres fotóművész, John Gress új képeire.

Fél évvel ezelőtt email-en keresztül vettük fel a kapcsolatot és azóta folyamatosan figyelemmel kísérem a munkáit. Amennyiben Te is ellátogatsz az oldalára, saját szemmel is megnézheted a munkáit, illetve ha kedvet kaptál hozzá, hogy neked is legyen egy 2010-es Wall Calendar-od, akkor nem kell mást tenned, mint itt megrendelned.

Klikk a képre és már is ott vagy!

Most elmesélek egy történetet egy fiúról aki azt hitte, hogy az álmok azért vannak, hogy valóra váljanak. Hitt abban, hogy ha meghozza a döntését, hogy egy nagyobb csalódás után is képes szeretni, képes valakit beengedni az életébe akkor az úgy is lesz.
Egyszer, még nyár elején a fiú úgy vélte, hogy itt az ideje a magány és az önsanyargatás fölé kerekednie és neki állt, hogy megtalálja azt a személyt, aki a legvégén csak annyit mond majd neki... "köszönöm, hogy velem éltél..."
Amint elhatározta, hogy mit fog majd tenni, vagyis, hogy melyik „ösvényen” indul majd el, mérlegelte, hogy egyben milyen akadályok is jöhetnek majd vele szemben az „úton”. Tisztában volta azzal, hogy nem lesz könnyű, de kitartott a célja mellett, hogy meg fogja találni azt a „tisztást”ahol megnyugvást és örökké tartó lehetőséget kap majd valakitől. Mindvégig biztos volt benne, hogy melyik a számára kijelölt „út” , mert tudta, hogy az „ösvény” amit választott olyan, ami megfelel majd az elvárásainak, az értékrendjének. Sosem szerette a sötét és rövid ösvényeket, azokat, amin mindig van némi veszély, hogy valami „ördög” bele bújik a testébe, vagy valami sötét alak kihasználja és magára hagyja egy éjszaka. Persze azt is tudta, hogy a legtöbb ember a kis és sötét ösvényeket járva is képes eljutni a „tisztására”, de valahogy sosem volt kedve vagy bátorsága letérni a biztos, jól kijárt útról.
Azzal is tisztában volt, hogy lesznek visszautasítások és kudarcok is az „ösvényen”, viszont azt nem gondolta, hogy egyszer rá kell majd döbbennie, hogy mind az, amit majd tapasztalni fog, rádöbbenti arra, hogy benne van a hiba és valójában nem is azon az „úton” sétál, amin lennie kéne…
Ahogy elindult a sajátjának hitt ösvényén, észre vette, hogy nincs egyedül és sok olyan ember jön vele szembe aki kíváncsi és szeretné megtudni, hogy ki ez az új „idegen” és honnan fújta ide a szél közénk. Az úton haladva mindig jött vele szembe valaki akivel néha váltottak pár szót, meséltek egymásnak, vagy csak elmentek egymást mellett, mert nem gondolták úgy, hogy okuk lenne megállni. Néha az is előfordult, hogy akivel találkozott, leültek a "fűbe" és beszélgettek egy kicsit, ismerkedtek egymással, sőt volt olyan is, hogy tovább maradtak a naplemente után, hogy az éjszakát átbeszélgessék, mert érdekesnek és vonzónak találták egymást.
Az „útján” haladva a fiú megismer okos, értelmes, intelligens, buta, zavart és még unalmas embereket is, de valahogy egyikkel sem maradtak tovább és álltak meg útjaikon, hogy együtt egy másik „ösvényen” induljanak el a „tisztás” felé. Néha előfordult, hogy amikor a fűben ült a fiú, olyan érzése támadt, hogy talán nem kell tovább menetelnie a hosszú és előre láthatatlan „ösvényen”, hanem megfogja a vele szemben ülő kezét és egy másik „ösvényen” indulnak majd tovább.
A legutóbb is ez történt, amikor megállt, hogy megismerje azt a rejtélyes „idegent”, akivel egyik este egy elágazásnál találkozott. Amint elkezdtek beszélgetni, egyből feltűnt a fiúnak, hogy érdeklődik iránta az „idegen”. Mivel már nagyon fáradt volt a hosszú és hónapok óta tartó úttól, úgy döntött, hogy leül a fűbe és megkéri az új ismerősét, hogy tartson vele. Miután leültek az út széli „fűbe”, egyből elkezdték megismerni egymást. Beszélgettek, kérdeztek egymástól, elmesélték egymásnak az életüket, elárulták gyenge pontjaikat, hibáikat és jókat nevettek egymás történetein. Néha volt egy mosoly, egy utalás egy csöndes pillanat, amibe az ég is beleremegett. Ahogy teltek a napok és múltak az órák egyik fiú sem akart felállni és folytatni az eddigi útját. A fiú ez a pár nap eltelte után észre vette, hogy ha nem hallja a hangját akkor hiányzik, ha nem tud róla aggódik és folyton csak a rejtélyes „idegen” jár a fejében. Arra gondolt, hogy ez nem lehet véletlen, ez nem történik meg minden nap, így hát csöndben maradva, de belül reménykedve kezdte szemlélni az eseményeket. Észre vette, hogy az „idegen”, aki már annyira nem is volt az, érdeklődik iránta, keresi a társaságát, szépeket mond neki, várja, hogy jelentkezzen és ha a fiú nem üzent neki, hát mindent kihasznált, hogy akár egy sor választ is, de valamit kapjon a fiútól.
Ahogy egyik este elköszöntek egymástól a fiú egyből nyugovóra tért és ahogy a szemei kezdtek lassan lecsukódni, nem is sejtette, hogy amint elalszik, minden megváltozik.  Mint ha az éjszaka álnok tervet szőtt volna ellene, és a hold mindent magával vitt volna, nehogy a fiú reggel az ágya mellett találja a „lehetőségét”…
Amint a fiú felkelt, azon tűnődött, hogy vajon ez a nap is rejteget számára valami újat? Valami szépet… egy kedves üzenetet, dicsérő szavakat… vidám pillanatokat…?
Hamar rádöbbent, hogy igen, van valami ami megváltozott… Nem történt semmi… egyáltalán semmi… és a fiú nem hallott többet a rejtélyes „idegenről”…
Hiába érdeklődött, írt, hívta… nem kapott választ… még csak egy üzenetet sem érdemelt meg tőle… még amikor tudta, hogy elérhető, akkor sem érkezett egy megnyugtató üzenet, vagy magyarázat sem… Hát ez történt a fiúval… újra egyedül maradt… Egyedül az út szélén ülve, ahol egy nappal előtte még semmi sem volt olyan fontos a fiúnak, mint az a pillanat, hogy ott van.
A fiú felállt a „fűből”, mert úgy gondolta, hogy nem állt meg az élete és csak egy „állomás” volt, de most már folytatnia kell az útját. Amint a lábai újra mozdulni kezdtek volna, egy gondolat futott végig az agyán.. egy kósza gondolat…
Valóban ez lennék Én?
Ez a kérdés annyira megdöbbentő volt számára, hogy a lábai is lefagytak és nem mozdultak. Nem tett egy lépést sem, csak egyhelyben állt ott az „úton” és csöndben gondolkodott azon, hogy mi is történt most vele. Érezte, hogy a válasz amit kimondana erre a kérdésre az annyira „degradáló” lenne, hogy inkább nem szólt semmit. 
Még akkor sem mozdult, amikor hallotta, hogy az égi istenek is dühöngeni kezdtek a gondolatain és mérgükben villámokat dobtak a földre és nagy esőcseppekkel akarták késztetni a fiút, hogy folytassa mind azt amiben hisz, amit elhatározott, amiért útra kelt. Akár mennyire is tomboltak az elemek, sem a villám csapások, sem a hatalmas menydörgések nem tudták rávenni a fiút, hogy megtegyen akár egy lépést is. Semmit sem tett, csak hagyta, hogy az eső cseppjei úgy folyjék végig az arcán, mint ahogy a mögötte álló út pörgött le a szemében egyik pillanatról a másikra. Lassan felemelte az arcát és körbe nézett, hogy vajon merre is lehet most!? Ahogy tekintetével pásztázta az út két szélét, észre vett egy táblát. Oda ment, hogy megnézze mi van rajta, de csak egy szó volt ráírva... Egy szó, ami választ adott mindenre... Igen!

Folytatása következik...