Hiába vagyok Isten, az istenek sem mindenhatóak…van amit Én sem tudok megváltoztatni, nem tudok ellene tenni…
Hiába igyekszem, hogy megragadjam, megértsem, megéljem… el kell engednem…
Meghallgattam és megértettem, megnéztem és megláttam, megérintettem és éreztem… de ez már a múlt… most egy új pillanatban vagyok és már nem érzem, nem látom…
Együtt töltöttem egy hétvégét azzal sráccal akivel nagyon jól megértük egymást, akivel be tudtuk fejezni egymás mondatát, akivel nem csak átöleltük egymást, hanem meg is éreztük egymást… viszont aminek kezdete van, az véget is ér!
Hát véget ért…
Nem azért mert nem kellettem neki, vagy mert Ő nem kellett nekem és nem azért mert nem értettük meg egymást, vagy nem lettünk volna képesek szeretni egymást, hiszen ez nem volt kérdés, hanem mert nem tudom megadni neki azt a fetist, amitől nem tud elszabadulni, képtelen elengedni. Nem tudom megadni neki azt amit az agyában még régen eldöntött, hogy “az” kell neki!
Tudtam, hogy bántja, tudtam, hogy magát okolja, de akár mennyire is akartam nem tudtam megvigasztalni. Nem tehettem semmit, csak húzni tudtam az időt, hogy ne keljen elválnunk. Hiába beszéltük meg, hogy nem tudunk tovább együtt lenni, még sem engedtük el egymás kezét, nem hagytuk, hogy véget érjen…
De ahogy az idő múlt, úgy közeledett a pillanat amikor kiszállt az autóból és lezártuk.
Tegnap óta sokszor eszembe jutott, hogy miért történik mindez velem, miért van az, hogy mindig van egy probléma, vagy egy gát ami megakadályoz abban, hogy lehetőséged adjak valakinek. Nemeszisz este hagyta, hogy kimondjam amit gondolok, így rávezetett arra, hogy jól döntöttem, mert kitartok a döntéseim és elvárásaim mellett… mert ez vagyok “Én” és így kell engem elfogadni, megérinteni.
Sajnálom, pedig “együtt” szép az élet! “Talán egyszer...”
