A tegnapi bejegyzésemet úgy fejeztem be, hogy már előre jeleztem, hogy most nem magamról vagy a mai eseményeimről fogok írni, hanem egy másik személyről, aki igen csak meghatározza a napjaimat. Egyrészt azért mert együtt élünk mint lakótársak, másrészt mert amikor találkozott a kettők belső "Én" léte, akkor megéltük azt amit sokan még csak nem is értenek, hogy mi az amikor adhatsz és kaphatsz.

Pár hónappal ezelőtt jött egy érzés, hogy szívesen beszélgetnél valakivel - hívjuk Editnek - és akkor még csak úgy gondoltam rá, mint egy igen kedves kolléganőmre. Természetesen hallgattam is a megérzésemre és felhívtam, hogy ven-e kedve velem beszélgetni és találkozni a hősök terén. Azért volt érdekes ez a megérzés mert a munkahelyünkön kívül még sosem találkoztunk. Örültem amikor igen mondott és egy délutáni találkozás és végtelen pillanatokkal később már azon vettem észre maga, hogy megbeszéltük a hozzám költözését. Amikor haza jöttem és átgondoltam a du.-om és mind azt ami velem történt egyből tudtam, hogy valami elkezdődik...valami új...

Most, pár hónappal később visszagondolva be kell látnom, hogy abban a pillanatban amikor megkértem, hogy költözzön hozzám, akkor nem csak neki volt szüksége segítsége, hanem nekem is. Persze tudtam, hogy lesz mivel "szolgálnom" Őt és tudok neki csodát mutatni de azt is tudtam, hogy csak egy pillanatig lehet közös az utunk, csak egy szakasz az amit megélünk együtt, mert eljön az az idő, amikor a "kis butha" megérti és megélni a pillanat lényegét. Persze ez csak egy döntés a végtelen lehetőségek közül, de a jövőt nem nehéz kitalálni, csak tudnunk kell, hogyan döntünk most és már tudjuk is a jövőnket.

Ha megpróbálnám valamilyen, mindenki által használatos és értett szavakkal kifejezni, hogy milyen is a kapcsolatunk akkor sem a barátság, sem a lelki kapcsolat de még csak a közös hullámhossz sem illene rá, így inkább úgy mondanám el, hogy képzeld el, hogy lebegsz...meg van? Most képzeld hozzá, hogy a csillagokat látod és próbálod megszámolni, hogy vajon hány darab van belőlük... csak számolod és számolod... most gondolj bele, hogy ha tudni akarod, hogy mi lesz a vége, akkor a végtelenségig fogod számolni... ekkor eszedbe jutott, hogy minek számolnám meg? Nos a válasz egyszerű... azért mert tudni akarod, hogy mennyi a végtelen.

"valami elkezdődött és részese vagyok"

Hogy miért született meg ez a mondat? Mert az életem legnagyobb változását úgy tudtam lezárni, hogy ő elkezdte a sajátját. Azért mert mint megfigyelő láthatom, hogy min mentem Én is végig és látom, tudom, érzem, hogy mi lett a "vége"...
Látom, hogy mi van oda kint...

De tudom, hogy ez csak egy pillanat...

És érzem, hogy mind ez most történik velem...

Nem tudom jobban lezárni és érthetőbbé tenni ezt a bejegyzést, mint hogy annyit mondjak, hogy most már van kivel számolnom a csillagokat!

Ha szeretne valaki többet megtudni róla, akkor a http://nemeszisz.blogspot.com/ oldalon belepillanthat a gondolataiba.

Roberto Manrique: